~ Prológus ~

Kegyetlen a sors, az élet, és Isten. Bármennyire is próbálkozol, semmi sem sikerül. Általános Iskolában gyakran vetettek meg tanáraim, diáktársaim. Miért használom a gyakran szót? Nem vagyok átlagos, hiszen ez idáig, százhét osztálytársam, nyolc osztályfőnököm volt. Természetesen nem mind egy iskolából, pici korom óta váltogattam a különböző iskolákat. Megtapasztaltam milyen az, amikor az embert nem hagyják élni, vagy éppen a gyermek fantáziáját kiengedni. Korlátoztak, leláncoltak, megbilincseltek. Egy apró, kis ketrecbe voltam zárva, amit fokozatosan szűkítettem.  A ballagásom végére, már nem beszéltem egy diákkal sem… Képtelen voltam kommunikálni, teljesen lehetetlennek bizonyult az életem.

Otthon sem volt különb az élet. Apám talán egy éve halott, anyám pedig a munkába ölte minden erejét. Nem szóltam bele, hisz’ szeretett az emberekkel foglalkozni és ismerkedni. Egy nemzetközileg elismert orvos mellett sok ajtó kinyílt számára, így került egyszer Dél-Koreába.  Olyan kultúrát ismerhettem meg, ami egy teljesen új világot nyitott meg előttem. Érdekelt a zenéjük, a táncuk, a hagyományuk, sajnos nyelvérzék hiányában sem az angolt, sem a koreait nem beszéltem.  Annak ellenére, hogy milyen zárkózott voltam, nagyon gyorsan kilábaltam a dologból. Segített benne a K-POP és a középiskolával járó, új kezdet.

Két évet húztam le, amikor úgy döntöttünk anyával, hogy magántanulásba kezdek.  A szakmai órákra be kellett járnom, ami hetente egyszer-kétszer volt, a hét nagy részét otthon tölthettem. Az újbóli váltásom oka, a saját természetem volt.  Rá kellett jönnöm, ez nem én vagyok. Felvettem egy álarcot, ami köré építettem. Sajnos nem volt jó ötlet, hamar megunta a lelkem és felszínre törtek az igazi szokásaim, érzelmeim. Kegyetlen dolog, ha az embert nem fogadják el, így nem akartam újra átélni azokat a borzalmakat. Fogtam magam és elmenekültem azért, hogy védjem saját magamtól a barátaimat, akik mit sem sejtettek valódi énemről. Nem voltam bunkó, szemétláda és még sorolhatnám, egyszerűen csak csöndben figyeltem és beleszóltam a dolgokba, ha kellett. Hisztiztem, mint egy ember, mérges voltam, mint egy ember, szomorú voltam, mint egy ember. Éltem. Nem mindenki érti meg, hogy az ember az ember, és pont. 

A kezdetekkor minden simán ment, egyszerűen ment a tanulás itthon, ám anyám bejelentette visszaköltözik a húgommal Oroszországba.  Hát persze, hogy én ebből nem kértem. Lebeszéltem a dologról, legalább is arról a részéről, ami rám vonatkozik. Nem kell költöznöm, de egy felügyeleti embert kioszt mellém. Pontosabban együtt fogok élni egy vad idegen emberrel. Nem akartam beleegyezni, hiszen többnyire önálló vagyok.  A kétségbe esésem, miszerint egy öreg fószerrel (vagy nővel) kell együtt élnem elillant, amikor kiderült egy cserediákprogram keretében érkezik hozzám az idegen. Furcsálltam a dolgot, nem minden nap találsz olyan programot, amiben a tizennyolc éven felüliek részt vehetnek.

 Talán a sors fintoraként tűnhetett úgy, hogy minden rendben lesz. Azonban, egy napon a ketrec ajtaja kinyílt, és az idő megállt.