Kegyetlen a sors, az élet, és Isten. Bármennyire is
próbálkozol, semmi sem sikerül. Általános Iskolában gyakran vetettek meg
tanáraim, diáktársaim. Miért használom a gyakran szót? Nem vagyok átlagos,
hiszen ez idáig, százhét osztálytársam, nyolc osztályfőnököm volt.
Természetesen nem mind egy iskolából, pici korom óta váltogattam a különböző
iskolákat. Megtapasztaltam milyen az, amikor az embert nem hagyják élni, vagy
éppen a gyermek fantáziáját kiengedni. Korlátoztak, leláncoltak,
megbilincseltek. Egy apró, kis ketrecbe voltam zárva, amit fokozatosan
szűkítettem. A ballagásom végére, már
nem beszéltem egy diákkal sem… Képtelen voltam kommunikálni, teljesen
lehetetlennek bizonyult az életem.
Otthon sem volt különb az élet. Apám talán egy éve halott,
anyám pedig a munkába ölte minden erejét. Nem szóltam bele, hisz’ szeretett az
emberekkel foglalkozni és ismerkedni. Egy nemzetközileg elismert orvos mellett
sok ajtó kinyílt számára, így került egyszer Dél-Koreába. Olyan kultúrát ismerhettem meg, ami egy
teljesen új világot nyitott meg előttem. Érdekelt a zenéjük, a táncuk, a
hagyományuk, sajnos nyelvérzék hiányában sem az angolt, sem a koreait nem
beszéltem. Annak ellenére, hogy milyen
zárkózott voltam, nagyon gyorsan kilábaltam a dologból. Segített benne a K-POP
és a középiskolával járó, új kezdet.
Két évet húztam le, amikor úgy döntöttünk anyával, hogy
magántanulásba kezdek. A szakmai órákra
be kellett járnom, ami hetente egyszer-kétszer volt, a hét nagy részét otthon
tölthettem. Az újbóli váltásom oka, a saját természetem volt. Rá kellett jönnöm, ez nem én vagyok.
Felvettem egy álarcot, ami köré építettem. Sajnos nem volt jó ötlet, hamar
megunta a lelkem és felszínre törtek az igazi szokásaim, érzelmeim. Kegyetlen
dolog, ha az embert nem fogadják el, így nem akartam újra átélni azokat a
borzalmakat. Fogtam magam és elmenekültem azért, hogy védjem saját magamtól a
barátaimat, akik mit sem sejtettek valódi énemről. Nem voltam bunkó, szemétláda
és még sorolhatnám, egyszerűen csak csöndben figyeltem és beleszóltam a
dolgokba, ha kellett. Hisztiztem, mint egy ember, mérges voltam, mint egy ember,
szomorú voltam, mint egy ember. Éltem. Nem mindenki érti meg, hogy az ember az
ember, és pont.
A kezdetekkor minden simán ment, egyszerűen ment a tanulás
itthon, ám anyám bejelentette visszaköltözik a húgommal Oroszországba. Hát persze, hogy én ebből nem kértem.
Lebeszéltem a dologról, legalább is arról a részéről, ami rám vonatkozik. Nem
kell költöznöm, de egy felügyeleti embert kioszt mellém. Pontosabban együtt
fogok élni egy vad idegen emberrel. Nem akartam beleegyezni, hiszen többnyire
önálló vagyok. A kétségbe esésem,
miszerint egy öreg fószerrel (vagy nővel) kell együtt élnem elillant, amikor
kiderült egy cserediákprogram keretében érkezik hozzám az idegen. Furcsálltam a
dolgot, nem minden nap találsz olyan programot, amiben a tizennyolc éven
felüliek részt vehetnek.
Talán a sors fintoraként tűnhetett úgy, hogy minden
rendben lesz. Azonban, egy napon a ketrec ajtaja kinyílt, és az idő megállt.
