~ Első nap ~

 

Hétfő hajnali négy óra. Miért is vagyok fent ilyen korán? Sajnos ezt még magam sem tudom. Mióta az általános iskola utolsó két évét hajnali kelésekkel végeztem, ezért rossz szokásként megmaradt, bár most már nem vagyok bejárós. Nem kell buszra szállnom, mégis felkelek. A reggeli rutin kétnaponta hajmosással kezdődik, ahogyan ma is. Igaz, magántanulóként sem vagyok köteles felkelni, kivéve a hétfőket és keddeket. Félkómásan álltam be a zuhanyrózsa alá, lehunytam pilláimat, majd szabadjára engedtem a vízcseppeket. Jólesően gördültek végig a testemen, nem siettem sehova, hiszen az iskola csak hétkor kezdődött. Mikor hajam is kellően megázott, barackos samponomból nyomtam a tenyerembe és megmostam hosszú, gránátalma csillogású loboncomat.

Szerettem ezt a színt, nem állt rosszul és elrejtette fakó, már-már szőkéssé vált barna tincseimet. Kilépve a kabinból, magam köré csavartam a törülközőmet és egy pillanatra megálltam az óriási tükör előtt. 

  Mennyi minden változhat ennyi idő alatt… Az elmúlt három évben, közel húsz kilót fogytam, a bőröm sápadt és a hajam lassan a derekamig ér. Mint akit most engedtek ki egy intézetből...

Gondolataimat félredobva csoszogtam el szobámig, ahol magamra aggattam a szokásos ruhadarabokat. Nem voltam divatos, még csak nadrágot sem hordtam.  A gardróbom tele volt pakolva mintásabbnál mintásabb harisnyákkal, egyszínű comb zoknikkal, szoknyákkal és óriási pulcsikkal. Utáltam a kényelmetlen dolgokat, inkább a praktikus darabokba fektettem bele.

Miután elkészülődtem, jöhetett a hajszárítás. Talán a háromnegyedénél tartottam, amikor meghallottam az ajtójelző csippanását. Többnyire automatizáltak a zárak, így ha valaki feloldja a kódot és kinyitja az ajtót, akkor az jelez.  Tudtam elérkezett az idő, hogy üdvözöljük a cserediákot. A lassú léptek vízhangként szóródtak a lépcsőházban, hamarosan a koppanások megálltak és a csengő szólalt meg.

Anya nyitott ajtót, első pillantásra csak egy negyvenes, maffia kinézetű, koreai embert láttam. Angolul kezdtek az ajtóban beszélgetni, mutogattam kézzel, lábbal, hogy nem az ajtóban kéne, nehogy a szomszédok felébredjenek. Szerencsémre fogták mindannyian az adást és beljebb jöttek. Nem kis meglepettséggel torpantam meg hirtelen, amikor a szobám felé igyekeztem. Egy felettébb ismerős egyént pillantottam meg. 

Én ezt a hülye képet már láttam valahol…

Egy szőke, magas, savanyú képű, hihetetlenül vonzó srác kerülte ki a maffia alkatot, és rakta le utazótáskáját, majd vette le cipőjét. Minden egyes mozdulatát figyelemmel követtem, amíg meg nem látott. Egy perc bambulás után közelebb lépett és meghajolt, majd egy újabb perc gondolkodás után, az öltönyös fószer felé fordult, aki csak egy bólintást intézett felé.

-          My name is Se Hun, Nice to meet you – nyögte ki első mondatát a citrom pofa.

-          Nice to meet you Sehun, My name is Marie – mondtam monoton hangon.

                                                                 ***

-          Takarodj! – kiáltottam párnám alól.

-          Nem megyek ki, amíg fel nem kelsz – erősködött Luhan.

-          Nem megyek sehová, miért engem küldtök?

-          Mert te vagy a legfiatalabb és tapasztalatra van szükséged – tévedt be a szobába Suho is.

-          Nincs az a pénz, hogy én innen kimásszak! – nyomtam a párna legmélyére fejem.

-          Te akartad Hunnie – vonta meg vállát Luhan, majd kisétált. Néhány perc elteltével, egy vödörrel tért vissza, ami tele volt vízzel. Nem kérdés kire öntötte rá.

-          Te normális vagy? – pattantam ki az ágyból és kezdtem el ordibálni.

-          Fogd be és öltözz, 4 óra és indul a gépünk – csattant fel az idősebb.

-          Igyekezzetek mind a hárman, a kocsi valószínűleg már kint vár – tájékoztatta a fiúkat Suho.

-          Hárman? – fordultunk a leader felé egyszerre.

-          Igen, tudni illik Chanyeol is veletek tart – közölte a nem apró tényt.

-          Remek! Így már két idegesítő egyén lesz velem - fordultam a szekrényem felé sértődötten.
-      Hogy beszélsz az idősebbekkel Hunnie? - húzta meg fülemet Luhan.
-      Ya! Nem vagyok gyerek - löktem odébb kezét.
-      Én már kész vagyok srácok - kukkantott be az ajtón Chanyeol.
-      Ennyire el akarsz húzni egy vad idegen országba? -förmedtem rá.
-      Pofád lapos legyen maknae, nem azért megyek mert a kedvem ezt akarta!
-      Pakolj te nyúlbogyó, mindenki rád vár.. -paskolta meg hátamat az idősebb, majd a manót magával rángatva kisétált. Suho magától kiment, nem volt kedve velem egy légtérben lenni.
-      Faszom! - csaptam le a földre egy ruhadarabomat. Lehajtott fejjel, törökülésbe helyezkedtem a bőröndöm előtt.

15 órával később:

- Szóval nincsen vita. Luhan és Chanyeol vidéken lesztek. Persze az utazás biztosított, mindkét településen van busz és vonat. Ügyesek vagytok majd feltaláljátok magatokat. Elsősorban vigyázzatok egymásra és ne hozzatok bajt a cégnek, se saját magatoknak. Értve vagyok?
- Igen, Hyung - válaszoltak engedelmesen a srácok.
- Se Hun, te se okozz nagyobb bajt, rendben? Nem azért vagy itt, hogy felügyelj, hanem mert piszkosul figyelmetlen és nem törődöm kölök lettél. A lány mellett remélem megtanulod, hogy minden rezzenés egy fontos tényező lehet. Kommunikálás hiányában fogsz szenvedni.
-  Nem úgy volt, hogy a csaj anyja itt lesz? - ráncoltam homlokomat.
-  Csak pár hétig, pontosabban egy hónapig. Szerinted minek kell a felügyelet te mamlasz?
- Miért kell vigyáznom egy ismeretlenre? - fakadtam ki újból. Ismételten fel lett baszva az agyam. Olyat várnak el tőlem ami lehetetlen. Ki akar beszéd nélkül meglenni külföldön?  
- Mert ez van és kész, ne kérdezősködj már annyit - forgatta meg szemeit türelmetlenül Chanyeol.
- Kussolj világító torony! - kiabáltam rá.
- Te! Szépen fogadd el a tényt, hogy egy taj paraszt vagy ,és nem vagy képes tisztán gondolkozni. Lenézel mindenkit te bugris! - vágott vissza szinte azonnal.
- Mi lenne ha egy ilyen kis helyen , mondjuk csönd lenne? - mosolyogva fordult felénk Luhan, ezzel is csendre intve minket az autóban.
- Akkor folytatnám a közlendőmet - köhintett a menedzser Hyung - Végtére is mindnyájan azért vagytok itt ,mert kezelhetetlenül figyelmetlenek vagytok és zárkózottak. Persze elhiszem, mindennek van oka. Sajnos ez hosszú távra nektek sem kifizetődő és a cégnek sem.
- Mindig az a nyomorék cég - húzta száját Luhan.
- Ne feledjétek ha mi nem karolunk fel titeket, akkor ma senkik lennétek - mutogatott felénk ujjával.
- Jól van, értjük, csak menjünk már... -sietettem.
- Még egy utolsó dolog Sehun.
- Mi az már megint? - sóhajtottam.
- Ne nézd le,  ő különleges. Jó hatással lesz rád. Legalább is bízom benne... - hajtotta le fejét az öregebbik fél.
- Persze, hiszen még varázsolni is tud! Milyen jó! - ironizáltam.
- Sehun! -kiabált rám hirtelen a menedzser - Mondtam, hogy ne nézd le!

Ezek után kiszálltunk a járműből és egy társasház ajtajához sétáltunk. 

~ Prológus ~

Kegyetlen a sors, az élet, és Isten. Bármennyire is próbálkozol, semmi sem sikerül. Általános Iskolában gyakran vetettek meg tanáraim, diáktársaim. Miért használom a gyakran szót? Nem vagyok átlagos, hiszen ez idáig, százhét osztálytársam, nyolc osztályfőnököm volt. Természetesen nem mind egy iskolából, pici korom óta váltogattam a különböző iskolákat. Megtapasztaltam milyen az, amikor az embert nem hagyják élni, vagy éppen a gyermek fantáziáját kiengedni. Korlátoztak, leláncoltak, megbilincseltek. Egy apró, kis ketrecbe voltam zárva, amit fokozatosan szűkítettem.  A ballagásom végére, már nem beszéltem egy diákkal sem… Képtelen voltam kommunikálni, teljesen lehetetlennek bizonyult az életem.

Otthon sem volt különb az élet. Apám talán egy éve halott, anyám pedig a munkába ölte minden erejét. Nem szóltam bele, hisz’ szeretett az emberekkel foglalkozni és ismerkedni. Egy nemzetközileg elismert orvos mellett sok ajtó kinyílt számára, így került egyszer Dél-Koreába.  Olyan kultúrát ismerhettem meg, ami egy teljesen új világot nyitott meg előttem. Érdekelt a zenéjük, a táncuk, a hagyományuk, sajnos nyelvérzék hiányában sem az angolt, sem a koreait nem beszéltem.  Annak ellenére, hogy milyen zárkózott voltam, nagyon gyorsan kilábaltam a dologból. Segített benne a K-POP és a középiskolával járó, új kezdet.

Két évet húztam le, amikor úgy döntöttünk anyával, hogy magántanulásba kezdek.  A szakmai órákra be kellett járnom, ami hetente egyszer-kétszer volt, a hét nagy részét otthon tölthettem. Az újbóli váltásom oka, a saját természetem volt.  Rá kellett jönnöm, ez nem én vagyok. Felvettem egy álarcot, ami köré építettem. Sajnos nem volt jó ötlet, hamar megunta a lelkem és felszínre törtek az igazi szokásaim, érzelmeim. Kegyetlen dolog, ha az embert nem fogadják el, így nem akartam újra átélni azokat a borzalmakat. Fogtam magam és elmenekültem azért, hogy védjem saját magamtól a barátaimat, akik mit sem sejtettek valódi énemről. Nem voltam bunkó, szemétláda és még sorolhatnám, egyszerűen csak csöndben figyeltem és beleszóltam a dolgokba, ha kellett. Hisztiztem, mint egy ember, mérges voltam, mint egy ember, szomorú voltam, mint egy ember. Éltem. Nem mindenki érti meg, hogy az ember az ember, és pont. 

A kezdetekkor minden simán ment, egyszerűen ment a tanulás itthon, ám anyám bejelentette visszaköltözik a húgommal Oroszországba.  Hát persze, hogy én ebből nem kértem. Lebeszéltem a dologról, legalább is arról a részéről, ami rám vonatkozik. Nem kell költöznöm, de egy felügyeleti embert kioszt mellém. Pontosabban együtt fogok élni egy vad idegen emberrel. Nem akartam beleegyezni, hiszen többnyire önálló vagyok.  A kétségbe esésem, miszerint egy öreg fószerrel (vagy nővel) kell együtt élnem elillant, amikor kiderült egy cserediákprogram keretében érkezik hozzám az idegen. Furcsálltam a dolgot, nem minden nap találsz olyan programot, amiben a tizennyolc éven felüliek részt vehetnek.

 Talán a sors fintoraként tűnhetett úgy, hogy minden rendben lesz. Azonban, egy napon a ketrec ajtaja kinyílt, és az idő megállt.